„Ha újra itt a nyár, és meleg az idő”
A régi sláger szavai jutottak eszembe a júniusi kánikula napjaiban. Igen, ismét itt a jó idő, s vele megváltozik városunk arculata is. A csendes Balaton part benépesül nyaralókkal. Lassan megtelnek az utcák. Valami új kezdődik a hétköznapokban. A gyerekek végre fellélegeznek: vége a tanévnek. Itt a vakáció. Végre teljes a szabadság. De a szép lehetőségek mellet gyerekeknek, felnőtteknek szembe kell nézni a negatív tényekkel is. A csendes Balaton part hangos strandolókkal lesz tele. Hosszú sorok, várakozások az üzletekben. És eljön a véget nem érő hangos bulizások időszaka. De egy dolog megmarad: az ember. Az ember, akit Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett. A teremtés hatok napján pedig mindanyiunkra azt mondta: Jó. Akkor mi van velünk? Mi van a helyi, és a nyaraló emberekkel? Mi van akkor, amikor összeütközésbe kerülünk? Biztos mindenkinek megvan a saját válasza..
Nekem a boldoggá avatott II. János Pál pápa szavai jutnak eszembe:
„Gyakran a mai ember nem tudja, hogy mit hordoz a belsejében (…): engedjétek meg,- kérlek benneteket, alázattal és bizalommal könyörgök hozzátok-, engedjétek meg, hogy Krisztus szóljon, beszéljen általatok is a másik emberhez.”
Nem szeretnék nagy bölcsességeket írni az emberi kapcsolatokról, viszonyokról. Leginkább nem szeretnék senki lelkiismerete lenni. Egyetlen dolgot szeretnék: békés, vidám, egymást elfogadó, szerető embereket látni a balatoni utcákon, boltokban, a templomokban. Szeretném, ha a városunkba megérkező, vagy átutazó pihenésre vágyó emberek azt mondanák: Jó nekünk itt lenni! Szeretném, ha komolyan vennénk, hogy minden ember törékeny, egyedi teremtménye Istennek. Szeretném, ha mélyen szívünkbe vésődne, hogy minden tettünknek (jónak, vagy rossznak) van következménye.
Végül egy rövid mesét osztanék meg minden olvasóval, aki megtisztel figyelmével.
Egyszer régen élt egy kígyó család egy tanya közelében. Az apakígyó napról napra vitt ennivalót a kis kígyó gyermekeknek a mezőről. Aztán egyik nap az apakígyó bekúszott a tanya tyúkólába. Talált benn egy tojást. Gondolta, hogy ez jó étel lesz, és lenyelte. Aztán visszaindult a családjához. Mikor a tanya kerítéséhez ért próbált átcsúszni, de a lenyelt egész tojással a gyomrában sehogyan nem fért ki. Addig próbálkozott az átjutással, míg a tojás megroppant a gyomrában, majd egy meleg, kellemes érzés töltötte be. Az apa kígyó nagyon megelégedetten, boldogan tért haza. A következő napokban újra és újra elment tojást enni a kígyóapa. Mindig boldogan roppantotta össze a tojásokat gyomrában. De a gazdának is feltűnt, hogy napról napra nem talál tojást a tyúkólban. Úgy határozott, hogy meglesi, mi történik a tojásokkal. Kitartásának köszönhetően végignézte a kígyó lopását, és a tojás szétroppantását. Aztán döntött. Másnap hajnalban fogta a friss tojást, megfőzte és visszavitte a tyúkólba. Bevárta a kígyó apát, aki gyorsan bekapta a tojást, mint máskor. Utána igyekezett a kerítéshez, hogy összeroppantsa a tojást, aztán érezze a kellemes érzést a gyomrába, ahogyan szokta. Most azonban a főtt tojás nem roppant, hanem beszorult a kerítésbe. A gazda ekkor ragadott egy erős botot, és agyonverte az apakígyót. Mindketten megkapták tetteik jogos következményét, jutalmát.
Bízom benne, hogy mindenki meghallja e mese üzenetét. Szívem mélyéből kívánom, hogy tudjunk helyesen viszonyulni a másik emberhez, legyenek ők helyiek, vagy vendégek. Hiszem, hogy így boldog, békés nyár elé nézünk, hiszen „újra itt a nyár...”
M. Erzsébet nővér
A szeretet ereje
A nyár utolsó hónapjához érünk. Az idei év itt a Balaton partján, azt gondolom, sokban eltért a megszokottól. Abban nem volt változás, hogy városunk strandjai, szállodái, éttermei várták a nyaralókat. Azonban az időjárás alaposan megváltoztatta a Balaton arculatát. A vidám, fürdőző emberek helyett inkább alaposan felöltözött embereket lehetett látni az utcákon. Ők sem, és mi helybéliek sem így terveztük a nyári szezont. A vasárnapi misén, a szépen megtelt templomban többször végignéztem az embereken. S minden alkalommal érdekes megállapítást tettem. Ez nagyon egyszerű: elcsodálkoztam azon, hogy milyen kevés teljes családot látok!
Elgondolkodtam, vajon mi is lehet ennek az oka?
A válasz úgy gondolom bonyolult és összetett. Nem szeretnék sem statisztikai adatok, sem egyéb okok hosszadalmas boncolgatásához hozzáfogni. Fiatal korom miatt, még azt sem mondogatom, „hogy bezzeg a mi időnkben.”.
Inkább az a gondolat foglalkoztat, hogyan feledhettük el azt, ami az emberi élet alapja? Hogyan feledhettük ennyire el a szeretetet? Minden ember tudja, hogy a szeretet mindenható erejű. Tudjuk mesékből, történetekből, és leginkább a Bibliából, hogy az igazi szeretet csodákra képes.
Sokan vagyunk, akik hisszük, hogy a család, mint a társadalom apró sejtje, még megmenthető. Egyetlen útja pedig: a szeretet. A Biblia ezt így fogalmazza meg: „Szólhatok az emberek, vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom.”
A Katolikus Egyház ezt az esztendőt a családok évének nevezte el. A balatonkenesei templomban mi is minden nap imádkozunk a családokért. Ez jó, de azt gondolom, nem elég. Valamit gyakorlatilag is tenni kell.
Miért éppen most tűnődöm ezeken? Egyszerűen azért, hogy nehogy valakinek is késő legyen a cselekvéshez.
Augusztus még sokaknak a pihenés, utazás ideje. Olyan jó lenne, ha mindannyian körbenéznénk rokonaink, rég nem látott barátaink körül. Az eső és hűvös idő feletti kesergésünk helyett keressük elő elfelejtett ismerőseink címét, írjunk nekik, vagy látogassuk meg őket, hogy ölelésünkkel felmelegítsük a hideg, magányos szíveket. A múlt sérelmeit tegyük félre, s használjuk ki az augusztusi napokat kapcsolataink építésére. Szent Péter apostol is erre buzdít levelében: „Mindenekelőtt szeressétek egymást…”.
Hiszem, hogy problémáinkat csakis a szeretet által oldhatjuk meg, s így mindannyian megtapasztalhatjuk a boldogságot!
M. Erzsébet nővér
A döntés
Sok kérdés kavarog így nyáron. Mindenkit foglalkoztat valami. Külsőség, vagy lelki kérdés, kavarog a fejünkben, gondolatainkban, talán az utcákon. Az én fejemben is gyűrűznek a gondolatok.
Egy számomra érdekes gondolatsort szeretnék megosztani.
Egy teli templomban történt, hogy egy imaórán váratlanul két vendég érkezett. Mind a ketten fekete ruhában, kezükben géppisztolyt tartottak. Elkiáltották magukat: „Bárki, aki úgy gondolja, hogy megéri Jézusért kapni egy golyót, maradjon ülve.” Az énekkar kirohant. A hívők nagy része is elment. A teli templomban csak néhányan maradtak. Az egyik fegyveres ezeket látva a paphoz fordult: „Jól van, megszabadítottam a templomot a képmutatóktól. Most már imádkozhatunk.” Az ima végén a két idegen elment.
Sok gondolat van ebben a történetben, úgy érzem érdemes kicsit elidőzni rajtuk.
Sokan könnyen félredobják Istent, és a végén kérdőre vonják miért ilyen a világ.
Sokan nevetségesen hisznek az újságoknak, horoszkópoknak, de a Bibliában kételkednek.
Nevetséges, mennyi erőszak, erkölcstelenség, átverés, vicc, pletyka hangzik el naponta. De az iskolában, a munkahelyen nem említjük Jézust. Talán szégyelljük?
Nevetséges, hogy mennyire érdekel, mások véleménye rólunk, de hogy Isten mit gondol az sokszor már nem lényeges.
Nevetséges, vagy inkább borzasztó? Kivel beszélgetsz erről a cikkről? Senkivel? Jól gondold meg, esetleg azt fogják feltételezni, hogy szereted Istent.
A döntés a tiéd, az enyém, minden emberé, hiszen Isten nagy feladatot bízott az emberre: „Hajtsátok uralmatok alá a földet”. Vajon ma, holnap, holnapután hogyan döntünk az utcán, a boltban, a találkozásaink során?
Bízom benne, hogy merünk jó döntéseket hozni ma, holnap, holnapután.. .Kívánom, hogy Isten jutalmazzon meg minket bátorságunkért, ha merjük felvállalni Őt!
M. Erzsébet nővér